Prológus

Villámlott egy nagyot.

Udvari Erigov összerezzent, és ösztönösen az oldalán lógó tőréhez kapott. Mostanában állandóan azt markolászta. Nagyobb biztonságban érezte magát tőle.

Mellette állt ősz szakállú nagybátyja, Tégla Odwen, és még három orgyilkos: Patkány Eff, Galamb Tom, és Patkány Orlf. Belleában a közemberek a városrészről kapták a nevüket, ahol születtek. Mind fel voltak fegyverezve. Készen álltak, hogy beteljesítsék sorsukat, s megmentsék városukat a polgárháborútól.

Ehhez nem kellett mást tenniük, csak megölni a királyt.

Megint villámlott. Odwen a Fekete bástyát fürkészte, ahol hamarosan, csak épp egy pillanatra, felvillant egy fénypont, majd még egy. Ez volt a jel. A kis csapat tagjai fejükre hajtották kámzsájukat, majd bús menetként, egyesével elhagyták az istállót, és mind más-más sikátorokban indultak a palota felé.

Erigovnak azonban a Főutcán kellett mennie. Mivel a városban a múlt heti eltiport forradalom után betiltották a fegyverviselést, a fiú gondosan elrejtette tőrét, és sebes léptekkel nekivágott az esőnek. A máskor még éjszaka is oly nyüzsgő város most kihalt volt; az üzletek és házak ablakait, kirakatait deszkákkal fedték, amik között helyenként félő szempárok kukucskáltak ki, vagy halvány sugarakban fény szűrődött a szabadba.

Minden sarkon három fegyveres strázsált, kezükben lándzsával, karddal, buzogánnyal, vagy egyéb, szörnyűbbnél szörnyűbb fegyverekkel. Az ő feladatuk volt hazaráncigálni az utcán ténfergőket.

Ugyanis kijárási tilalom is volt.

Ahogy kilépett a Főutcára, az egyik katona rögtön megállította. A fiú szíve hevesen zakatolt, és egy pillanatra halálosan megijedt, mert a sisak orrvédje mögül nem a megfelelő arc nézett rá.

– Ki vagy, fiú? – köpte arcába az őr.

– U… udvari Erigov… uram…

– Udvari… na persze.

– Erigov? – az orgyilkos megkönnyebbült. Nem vétette el, a jó sarkon fordult be. Bátyja félrelökte az őt megállító férfit, és döbbenten nézett öccse kámzsa takarta arcába. – Mit művelsz te itt?

– Mariennél voltam – hazudta –, de kidobott.

Jól tudott hazudni.

Idősebb testvére szeme összeszűkült.

– Mindig mondtam, hogy ne várj semmi jót attól a szajhától – morogta. – No, mindegy. Foll! Kísérd vissza a palotába!

A harmadik őrszem karon ragadta, és végigvonszolta az eső áztatta utcán, egészen a királyi palota kapujáig. Ahogy az erőd fekete falai megnőttek előtte, úgy lettek a fiú félelmei egyre erősebbek. Vajon működni fog a terv?

– Itt egy Udvari csavargó! – kiabált fel Foll a gyilokjárón strázsáló íjászoknak. – Nyissátok ki a kaput!

A mesterlövészek kelletlenül bólintottak, s hamarosan a kapurácsok felemelkedtek, a tölgyfa ajtószárnyak kitárultak.

Három pillanattal később pedig Foll halott volt, és Erigov a négy másik orgyilkossal együtt hangtalanul rohant keresztül az udvaron, az ott álló fenyőfák árnyékában.

Mikor újból villámlott, már a kastélynál voltak. A nagyterembe vezető erődített kaput két lakótorony határolta, borostyánnal benőve. A bal oldaliban lakott a király. Nem váratták magukat, sietniük kellett. Villámgyorsan felkapaszkodtak a kúszónövényen, és átlendültek a király hálószobájának erkélyét szegélyező korláton.

Odwen bácsi bólintott, mire a két Patkány berúgta az ajtót, és rávetette magát az ágyra. Ott ketten aludtak. Az orgyilkosok nem nézték meg, kik azok, gondolkodás nélkül összeszurkálták testüket. Odwen unokaöccsének is intett. Erigov feladata az volt, hogy figyelje az őröket, és feltartsa őket, amíg ők elmenekülnek.

Alighogy belépett, tompa fájdalmat érzett a hátában, és tüdejéből kiszaladt minden levegő. Először ezt nem tudta mire vélni, ám a következő pillanatban elöntötte testét a kín. Valaki hátba szúrta!

Ordított volna, ám Odwen bácsi bőrkesztyűje a szájára tapadt. A férfi másik kezével két kést röppentett a két Patkány felé, akiket nyakukon talált, így holtan rogytak az ágyra. Erigov összeesett, érezte, ahogy patakokban folyik a vér a hátán tátongó sebből. Szeme sarkából látta, ahogy Odwen letaszítja az erkélyről Galamb Tomot. Nem szolgált rá a nevére.

Kintről lábak dobogását lehetett hallani. Odwen bácsi letépte a takarót az ágyról. Az egyik hulla a királyé volt, a másik egy meztelen szőke leányzóé. Odwen ez előbbit kirángatta fekvőhelyéről, lehajolt hozzá, a homlokára tette a kezét… és a következő pillanatban helyet cseréltek. A földön a nagybácsi hullája feküdt összeszurkálva, fölé pedig IV. Morgon király tornyosult, épen és egészségesen, véres karddal a kezében.

Ez fekete mágia, gondolta Erigov, és halkan felnyögött. Nem tudta értelmezni, amit látott. Minden erejét latba vetve elfordította fejét, és a király szemébe nézett, aki a nagybátyja volt.

– Az még él – mondta az uralkodó a belépő őröknek, unokaöccse felé biccentve.

Az egyik már ott is termett Erigov mellett, és kardot döfött a szívébe.