Kihaltak a vallásos emberek, gondolta az ötödik papro, és megmosta az arcát a tálka rózsavízben. Egy percig bámulta fodrozódva tükröződő arcképét. Megöregedtem, gondolta. Pedig mintha csak tegnap lett volna az első választás. Ez már a… ó, Szentek, hányadik is?

Kis-Vornathban született. Vékony gyerek volt, sokszor megverték. Észrevette viszont, hogy ha a templomba menekül, ott nem merik bántani. Egyre több időt töltött ott, megismerkedett a pappal. Ott látott először könyveket, és az a jó öreg plébános megtanította olvasni.

Innentől kezdve nem volt megállás: falta a betűket, és hamar kiolvasta mind a három kötetet, amik a templom polcain porosodtak: a Három Szent könyveit. Akkor nyílt ki a szeme.

– Csak ennyi könyv van a világon? – kérdezte a mesterét.

A pap elmosolyodott.

– Ó, édes fiam, ha tudnád milyen sok! Olvashatnál, olvashatnál, mindig csak olvashatnál, megállás nélkül, és mire megvénülnél, jó, ha a tizedén átrágnád magad a világ könyveinek.

– Hol vannak ezek a könyvek? – akkor úgy képzelte, hogy van valahol egy nagy csarnok, dugig tömve velük.

– Mindenfelé – tárta szét a karját a pap. – Kis-Vornathban még nyolcról tudok, a polgármester és gazdagabb kereskedők őrzik. Ha többet akarsz, Vornathba kell menned tanulni.

Ő pedig akkor, nyolc évesen megszökött részeges apjától és beteg anyjától, és a Hit útjára lépett. Mezítláb, rongyokban érkezett Vornathba, és elment a papi iskolába.

– Túl fiatal vagy – mondták neki. – Gyere vissza néhány év múlva.

– Óriásölő Szód is nyolc éves volt! – vágta a pap fejéhez a kisfiú. – A Második Szentet gyermekként választották papriává! Torgont, a sárkányt pedig egy csecsemő ölte meg puszta sírásával!

Beengedték.

A sors fintora, hogy Kis-Vornath plébánosa lett az öreg pap halála után. Ő vezette anyja és apja gyászmiséjét. Aztán idősebb testvérét is eltemethette. Eztán nem bírta tovább, és úgy döntött, lépnie kell. Visszatért Vornathba, és papróvá választották.

Szentek, de rég is volt az, merengett. Rongyos kisfiúként érkeztem, hová jutottam?

A temploma alatti pinceszobában lakott. A falakat szúk ették, a plafon dübörgött az elhaladók lábai alatt. Kenyéren és vízen élt, és kissé kidíszített rongyokat hordott.

Hirtelen úgy érezte, elfecsérelt egy életet.

A gondolat olyan eleven és szorongató volt, hogy majdnem sírva fakad. Rádöbbent, milyen kevés ideje maradt, hogy tegyen valamit.

A világnak szüksége van rám, gondolta.

Felrohant a kápolnába. Hétfő volt, ma nem tartottak misét. Leborult a háromszemű ablak előtt, és kezeibe temette arcát.

Nem hagyhatom, hogy ez az Erdico garázdálkodjon, döntött. A Cselszövő… undorodott tőle. Nem fog háborút indítani és ártatlanokat lemészároltatni a kormányrúdért, arra mérget vehet. A bolond papria pedig vele együtt mehet a pokolba. A paprók is. A dolgoknak változniuk kell. Kell egy új egyház. Kell egy új korszak a történelemben.

Kell egy új Szent.

És akkor, ott, a három szem kereszttüzében rájött, hogy megtalálta hátralévő élete célját.

– Vitan… – mormolta. De miért mormoljon? Hadd tudja meg mindenki, hogy elkezdődött valami új! – Vitan! – harsogta felugorva. Tagjaiba és hangszálaiba új erő költözött. – Vitan! Vitan! VITAN!

Klaff! – szólt a kalapács szombat éjjel.

A papria éljen szegénységben.

Klaff!

A papok ne politizáljanak, és az egyház választassék el az államtól.

Klaff!

Ne legyenek többé paprók, az egyház ügyeiről döntsenek a hívek és a papok, szavazás útján.

Klaff!

Az egyház szavazati joga ilyesformán vétessen el, az előző választások nyilváníttassanak érvénytelenné.

Klaff!

Éljen a Szó, a Három és a Köztársaság!

ççç

A trónterem szellős volt, inkább valamiféle roppant méretű, oszlopos pavilon, mint valódi csarnok. A márványlapokkal fedett padlózatot színes szőnyegekkel takarták, áttetsző, narancsszín függönyök szolgáltak térelválasztóként. Északra és délre félkör alakú parkok határolták olajfákkal, tujákkal, cédrusokkal, virágokkal és halastavakkal. Keletre volt a lépcső, mely a városba vezetett hosszú, meredek hegyoldalban való kanyargás után. Nyugatra terasz nyílt, annak korlátain túl pedig sziklafal szakadt a dombokra épült Baramirára.

Paloták Városának is hívták, de mind közül Mira királynő csarnoka volt a legszebb, és ez feküdt a legmagasabban. Narancssárga lobogók lengedeztek a tetején, narancssárga palástú őrök vigyázták a lépcsőket és az oszlopközöket. Látszólag nyílt volt, és minden irányban átlátható… de a látszat nem is csalhatott volna jobban.

A királynő pontosan tudta, hogy itt is lehet titkot tartani, és rengeteg zug van, amit a szem nem tárhat fel.

A teraszra vezető kijáratnál állt a trón, lábánál aranycérnával cizellált narancsszín szőnyeg terpeszkedett. Az uralkodónő saját színét viselte, de az egyhangúságot vörös csíkokkal dobta fel.

Vörös haja kibontva omlott vállára, fején ezüstkoronát viselt, homlokán egy nagy bordó, és két kisebb narancsszínű ékkővel. Bara fejéke pont ellentétes színű volt, de minden más tekintetben ugyanolyan.

Épp kihallgatást tartott. A kérelmezők hosszú sorokban kígyóztak, de türelmesnek kellett lennie: Bara mindig mindenkit meghallgatott, és ő sem lehet rosszabb nála.

Az unalmasabbnál unalmasabb ügyek tárgyalását és elbírálását egy érkező futár szakította félbe.

– Királynőm… – lihegte, és térdre borult. – Vornathból jövök, a választások véget értek. Erdico győzött, de…

Mira gondolatban megvonta a vállát. Nem tudott sokat Erdicóról; nagyjából annyit, hogy a kereskedőbárókkal akart valamit kezdeni, és Cselszövőnek nevezték a háta mögött.

– Küldd neki gratulációmat – vágta rá rögtön. Előbb kell odaérnie az enyémnek, mint Baráénak. Akkor látja, hogy én vagyok a figyelmesebb, és én jutok majd az eszébe, ha bármiről tárgyalni akar.

A futár azonban a fejét csóválta.

– Nem ez a fontos, felség! A tér… a Két Tűz tere…

– Mi van vele?

– Az éjjel ellepték a piros katonák. Ellenőriznek mindenkit, aki áthalad. Azt mondják, narancssárgák rendbontást követtek el, ezért megszállták a városrészt.

Mirának elakadt a lélegzete. Hogy merészeli?!

– A Két Tűz körül nincs helye katonáknak!

– Ezt nekik mondd, felséges úrnőm.

A lány felpattant.

– Meg is mondom nekik!

ççç

Vergillico jó szövetséges lesz, gondolta Taricco.

De miért egy földalatti zugba hívta?

A reformötletei már terjedtek, mint egy jóindulatú vírus. Mint maga az élet.

Vasárnap már el is kezdődött. De azok, akik a hajnali misére jöttek, nem tudtak olvasni.

Talán ha egyvalaki értelmezni tudta az öt pontját, amíg a tömeg besodorta a templombelsőbe. A papró ezért hangosan is elmondta nekik nézeteit. Azok mindenkiben heves egyetértést váltottak ki, főleg az a paragrafus, ami a nép és az egyszerű papok kezébe adta volna az egyházi ügyek intézését. Ez osztatlan sikert aratott.

– Ez hát a javaslatom, és mi, ezen a szent helyen el is kezdünk e szabályok szerint működni! – szónokolt. – Emelje fel a kezét, akinek tetszik az ötlet!

Egyvalakinek maradt lent, egy karon ülő csecsemőnek.

Hétfőn a papria látogatóba hívta, ő azonban nem ment el. Többé nem ismerte el egyházfőjének. Jöjjön el ő, üzente neki.

A vezető azonban a struccpolitika mellett döntött, és azóta se mozdult egy tapodtat sem. Bizonyára vonakodik egy darabig, aztán kiátkoz, gondolta Taricco. De az rá is rossz fényt vetne, hisz ő választja a papróit. Azt viszont nem fogja hagyni, hogy a reformjaim csak úgy terjedjenek. Vagy igen? Lehet, hogy ő is megvilágosult?

Ó, miket gondolok.

Politikusi körökben az a javaslata tett szert nagy sikerre, ami az előző választások papok nélküli megismétlését (burkoltan tehát Erdico leváltását) célozta. Úgy vette viszont észre, hogy a hatalmasok vonakodnak lemászni poros szúfészkébe, ezért kényszeredetten átköltözött az eddig sosem használt paprói palotájába.

Eztán hamar kötötte a barátságokat. A két polgármester, akik legutóbb egyetlen szavazatot kaptak, az övét, biztosították róla, hogy mindenben támogatják, és a következő választáson kettős koalícióban akarnak indulni.

A nagy lépés azonban az volt, mikor Vergillico hívta magához.

Hozzá hajlandó volt elmenni. Egy szűk folyosó után egy hordó alakú dobozba kellett belépnie. A fülke közepén padlótól plafonig kötél feszült, amit az őt kísérő őr kézzel hajtott, így érezhetően lefelé mozogtak.

Milyen zseniális…

Mikor leértek, dörrenést hallottak, és ordítást.

– Mi ez?

–  Nem tudom, excellenciás uram – mondta az őr, és kivonta kardját.

Egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.

Egy előszobába kerültek. A padlót holttestek borították. Egy fiatal nő, legalább két férfi… és vagy fél tucat kámzsás alak, torkukban késsel.

Egyetlen ember állt a talpán, Vergillico, kezében véres karddal, lihegve, a falnak dőlve.

– Az még él – mutatott egy haldoklóra, aki az átellenes sarokban támasztotta a falat, s melléből vér folyt.

Az őr szó nélkül odalépett, és elvágta a torkát.