Nyugalom volt. Ilyenkor volt a legjobb elmerengni. Sosem tervezett előre semmit, ezért a gondolatai legtöbbször a múlton időztek, és az életén. Valamikor filozófus volt, és az élet nagy kérdésein gondolkozott.

Megvetette a papokat, paprókat és a papriát is. Vitan! Ugyan már! A Világegyetem nem teremti önmagát. Ő a Három Szent közül csak az Elsőben hitt, de őt sem tartotta Szentnek. Csupán annyi jelentősége volt, hogy segítette az embereket létrehozni a városállamokat azzal, hogy falakat emeltetett.

Eleinte olyan kis falucskák voltak szerte a világon, amilyenből Borton is származik. Az ő falujában alig laktak ötvenen, mind ismerték egymást. Nagyon jól megvoltak, de egyszer katonák érkeztek, és valamiért elhurcolták a lakosság felét, köztük Bortont. Miután leszolgálta az idejét, értelmiségit faragtak belőle. Eddig csak a gyűjtögetéshez és a halászathoz értett, de idővel megtanult vadászni és harcolni is.

Azóta eltelt hatvan év, ő jócskán megöregedett már, de a tudást, amit a harccal együtt tanult meg, nem felejtette el. Még mindig szokta volt filozofálgatni, és a világ dolgain gondolkodni. Úgy érezte, hogy Vornathban polgárháború lesz, ha egy bizonyos jelölt nyeri meg a választást. Persze a politikához is konyított valamelyest, de nem lelte élvezetét benne úgy, mint egyesek.

Kapása volt. Gyorsan felhúzta a zsákmányát, hogy megnézze, mi az. Egy aranyhal. Pompás. Hallott már olyanról, hogy egyes aranyhalfajták beszélnek (Remélem, ez nem.), de nem nagyon hitt ezeknek a pletykáknak. Szerencsére ez csak ügyetlenül ficánkolt a kezében. Közelebbről megnézte, megszagolta, végül beletette egy vödörbe, félig teli vízzel. Épp tökéletes.

ççç

Sulis Sat fáradtan belenézett az üvegcsébe. Valami zöld, kissé ragacsos folyadék volt benne, amit Bitta hozott be neki. A nő Vergillico egyik küldönce (vagyis inkább talpnyalója) volt, de Sulisnak úgy tűnt, tetszik neki a férfi, ezért dolgozik neki. Ez neki nem volt fontos, neki csak meg kellett vizsgálnia a dolgokat, amiket a kezébe nyomtak.

Nagyon kimerült volt. Hetek óta nem aludt rendesen, állandóan az apja járt az eszében. Eddig szeretettel csinálta a munkáját; fizetést is kapott érte, ráadásul örült, ha valami felfedezést csinált. De most… Most nem bírta a munkáltatóit, akik valamiért egy kegyetlenül nehéz dologra kényszerítették – egy alkímiai fegyver készítésére. Tudomásuk szerint Vornathban ő volt az egyetlen, aki képes erre, ezért választották őt.

Először elutasította az ajánlatot, amikor a két lovag kíséretében Vergillico beállított hozzá. Egész visszafogottan viselkedtek, mikor megmondta nekik, hogy egy ilyen kérés után ki is lép a munkájából. De aztán az apját – akivel addig élt – elrabolták, és őt is. Azóta csak akkor hagyhatta el ezt a számára ismeretlen helyet, ha épp olyan dolgot bíztak rá, amit lent nem tudott elvégezni, de akkor is csak kísérettel. Az elmúlt két hét során összesen kétszer mehetett föl a felszínre – ez a titkos hely ugyanis a föld alatt volt. Nem is volt túl nagy, Sulis tudta, hogyha félelmet érezne a bezártságtól, előtörne. Börtöne összesen három nagyobb és két kisebb helyiségből állt, de biztos így is nagy munka lehetett létrehozni az egészet, főleg úgy, hogy senki ne tudjon róla odafönt. Ő kapta az egyik kisebb helyiséget.

Az apjáról semmit sem tudott, bár azt mondták neki, hogy életben van. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy kihasználják őt, és talán közben az apját kínozzák. Szegény atyjának az anyja halála óta nem nagyon volt oka az örömre, csak Sulis, aki most nem hagyhatta cserben. Érte kell tennem!

A zöld ragaccsal nem ment semmire, egyszerű ételzselének tűnt. Félrelökte, és pár percig lehunyta a szemét. Szeretett így pihenni, főleg amikor nem zavarták meg.

Egy öreg bácsi csoszogott be, kezében egy vödröt tartott. A vödörben víz lötyögött, benne egy hal úszkált. Aranyhal. Sulis szeme felcsillant. Na, most talán jót hozott.

Az öregember közelebb totyogott, és kezébe adta egy mosoly kíséretében a vödröt, benne az aranyhallal. Szegény öreg, nem is tudja, mibe keveredett. Sulis nem értette, egy vadidegent miért engednek le egy ilyen titkos helyre, és ezek után mit fog elkotyogni, és kinek. Megint eszébe jutott az apja, akivel mindent meg kell majd osztania, amikor újra látni fogja. Ha újra látni fogja.

 – Köszönöm – mondta a nő, és egy intéssel jelzett a bácsinak, hogy elmehet. A vödröt az asztalára helyezte, keresett a mellette lévő lomban egy edényt, amibe tehette. Végül beleöntötte egy nagyobb tányérba, itt a halnak már nem nagyon volt tere az úszkálásra.

Közelebbről is megvizsgálta az állatot. Biztosra kell mennie. Mindenfajta vizsgálatot elvégzett rajta, amit az előző aranyhalon is, annyi különbséggel, hogy ezúttal az állat mindre megfelelt.

Ez lesz az! Apám, kiszabadítalak!

Megfogott egy tőrt –­ fogva tartói is tudták, hogy szökésre nem tudja használni, mivel képtelen volt embert ölni –, majd egy határozott mozdulattal leszúrta az állatot. Pillanatok alatt ellepte a kevéske vizet a vére.

ççç

Borton Omol visszatért a faluba. Hiába volt már késő éjszaka, még mindig hallotta a fiatal Johanna gyermekeit játszadozni. Hamarosan csatlakozott a hangjukhoz az anyjuké is – Johanna beterelte őket a saját házukba. Kis-Vornath – így nevezték ezt a helységet, mivel közel volt Vornathhoz, de sokkal kisebb volt nála – éjszaka nagyon csendes volt. Borton, miután bement a házába, és meggyújtott egy gyertyát, leült a székébe, és elmélkedni kezdett. Nagyon sokat csinálta ezt: horgászás közben, sétálás közben, de a legjobban itthon szerette, magányában, mikor leült a saját kis székébe. Ezúttal azonban hamar elaludt; észre sem vette, de elálmosodott rögtön, miután leült.

Reggel hangos dörömbölésre ébredt, morgolódva állt fel a kényelmes helyről, és odatotyogott az ajtóhoz. Mikor kinyitotta azt, három fegyverest látott meg, akik rögtön megragadták a vállánál, és kihúzták a házból. Hárman körbezárták háromszög alakban, és neki követnie kellett az elsőt.

 – Na de, kérem!

Johanna és a gyerekei nézték, ahogy a napfényben fürdő utcán elhurcolnak egy öregembert. Hurcolniuk kellett, mivel volt olyan ostoba, hogy ellenállt nekik.

 – Otthon hagytam minden értékemet! – háborodott fel az öreg Borton. – Katonák, eresszetek el! Személyes kapcsolatban állok Verdillicóval!

 – Az minket nem érdekel – mondta az egyik komoran.

 – Személyesen tőle kaptuk ezt a parancsot – hallotta maga elől.

 – Ez így van – erősítette meg a harmadik.

 – Ez akkor is hallatlan!

Nem tudott tovább ellenkezni, az egyikük keményen összeszorította két karjánál fogva, és felemelte. Túl jó erőben voltak ahhoz, hogy egy öregember elbánjon velük, aki amúgy is régen harcolt már.

Kis-Vornath lakói szánalommal és meglepettséggel nézték, ahogy az öregembert elviszik a faluból. Ő maga úgy sejtette, utoljára látja Vari néni kertjét, vagy a felkelő napot a háza mögött. Utoljára tapossa a kemény földutat, amin nap, mint nap végigment, mikor horgászni indult.

A három katona elhurcolta oda, ahol előző éjjel járt: oda, ahol leadta a fogását. Önszántából sosem tért volna vissza, mert ott csak bajt érzékelt. Mintha a csontjaiban érezte volna, hogy hiba volt elvállalni azt a munkát, amiről semmit nem tudott. De hát a plusz pénz, az plusz pénz.

Megint leutaztak egy mozgó dobozban a föld alá, és épp ugyanazon az ajtón lépett be ugyanabba a helyiségbe, mint tegnap. A közömbös asszony fogadta ismét, ezúttal még két katona társaságában, akik tegnap nem voltak mellette. Nem értette ezt az egészet. A nő kényszerűséget sugárzó arccal dolgozott az asztalánál. Ideges volt valamiért. Borton meg szerette volna kérdezni, de nem merte. Öt katona jelenlétében nem, még ha nem is ismerte ezt a nőt.

A nő egy tűt beleszúrt az ujjába, és azt a pár csepp vért, ami rögtön kijött belőle, belecsöpögtette egy pohárba, amiben már volt valami Borton számára ismeretlen dolog.

 – Ezt kell meginnia – szólt az egyik őrnek a nő. Feszült hangja volt. Őt is kényszerítik – tudatosult Bortonban.

Az egyik őr elvette a poharat, és keményen az öregember kezébe nyomta. Furcsa szagú folyadék volt benne, ami vöröslött a pár csepp vértől. A nő elfordult, ő pedig elfintorodott.

 – Igyál, öreg – sürgette az őr. Borton kénytelen volt beleinni a folyadékba.

A következő pillanatban kitisztult a feje. Nem maradt semmi benne, sem a múltja, sem az aggodalmai, sem a problémái – semmi. Csak egy gondolat. Hogy ennek a nőnek minden vágyát teljesítse, hogy mindent megkapjon, amire vágyik, amire szüksége van, vagy amit ő megadhat.

 – Mondd, mit kívánsz, úrnőm? – le is térdelt, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Valahol messze felröhögött néhány őrkatona, de számára olyan elérhetetlenek voltak, hogy nem törődött velük, csak az előtte zavartan álló nővel, aki csak annyit mondott remegő hangon:

 – Működik.