– Vitan! – zengte a tömeg kórusban. Ez egy óelf szó volt. Állítólag a Világegyetem ezzel teremtette magát, és varázsereje van. Ami badarság. A szavaknak eónok óta nincs varázsereje. Esetleg a Távol-keleten.

A hajnali nap besütött a keletre néző oltár fölötti ablakon, melyet három szemet ábrázoló üvegmozaikkal ékesítettek. Az emberek a kezükbe temették az arcukat, imádkozni kezdtek. Erdico tenyerébe ásított. Nem volt vallásos ember, utálta a papokat, utálta a miséket, legfőképp pedig azt, hogy mindig hajnalban voltak.

De a város minden paprójának (még egy óelf szó, ez főpapot jelentett) szavazata volt, csakúgy, mint a papriának, az egyház fejének, aki a városban székelt. Neki pedig szüksége volt minden egyes szavazatra, hogy Vornath kormánymestere legyen.

A templomi kórus rázendített egy himnuszra. Adjátok meg uraink… – kántálták. Erdico közben számolt. A nép és az egyszerű, templomi papok szavazatát Vergillico kapja, ez biztos. Övé viszont a papria, és vele legalább négy papró is. Ez az utolsó, Taricco azonban makacsnak bizonyult, mint az öszvér. Mikor Erdico megpróbálta bevonni intrikáiba, majdnem elátkozta. Újra végiggondolva bolondnak is érezte magát, amiért egyáltalán megpróbálta. Az öreg férfi már kilencven felett járhatott, és pályafutása során már hét kormányválasztáson részt vett papriaként. Ő volt az első nem korrupt főpap, akivel pályafutása során Erdico találkozott. Szerény ember volt, nem viselt ékszereket, csak a három gyűrűt a jobb kezén, mert az kötelező volt minden vallási vezetőnek. Mindig azokat a jelölteket támogatta, akiket a legvallásosabbnak gondolt.

Idén az előző, harmatgyengének és megvesztegethetőnek bizonyult előző kormányfőt.

Nem baj, egy szavazat még nem a világ vége, gondolta Erdico. Ott van a tizenegy polgármester, meg a három Marsall a végekről. Ez utóbbiak az övéi, az előbbiek közül is négy. Másik kettő maga is indult, de nem jelentettek veszélyt, a többi nagy ellenfele híve volt. De még így is: Vergillicónak csupán öt szavazata volna. Csak azok a fránya kereskedőbárók!

A kereskedőbárók rémségesen gazdag emberek voltak, olyan gazdagok, hogy nyolc éve megvásárolták a szavazati jogukat, mikor Vornathot kifosztották az orkok, és a kincstár teljesen kiürült. A pénzüket pedig háborúból szerezték.

Vornath kifosztása előtt harminc évig harcolt egymással a messzi déli kontinens két birodalma, a kereskedők pedig telepeket alapítottak a Nún folyó torkolatánál, és tonnaszámra úsztatták le a fegyvereket a harcoló feleknek. Acélt küldtek, aranyat hoztak. Adtak el mindkét félnek, így a háború sokáig tartott és véres volt, az egyszerű kereskedők közül pedig húsz úgy meggazdagodott, hogy egyenként több pénzük volt, mint egy-egy városállamnak.

Aztán valami fekete bőrű király meghalt, ott messze délen, a háború véget ért, a telepek kiürültek, a bárók pedig elvesztették jövedelemforrásukat. Nyolc éve abból éltek, amit felhalmoztak, de semmivel nem költöttek kevesebbet, mint előtte. Mikor azonban apadni kezdtek a tartalékaik, kezdtek rádöbbenni, hogy új üzlet kell.

Most pedig feltűnt Erdico, aki megvásárolta volna tőlük értéktelenné vált fegyverműhelyeiket, és támogatta volna őket, hogy új ágazatokba – ezüstbányászatba, birkatartásba – fektessenek. Vele szemben állt Vergillico, aki háborúval dobálózott, és esztelen ígéreteket osztogatott, ezen felül pedig korruptabb volt, mint tíz kyr kereskedő együttvéve. Nevetséges – gondolták a bárók, és Erdiconak ígérték voksukat.

Két hete így még ő vezetett.

Aztán kitört a belleai forradalom.

Két hét telt el, mióta megjött a hír, de máris minden a feje tetejére állt. Tudvalevő ugyanis, hogy a vornathiak mindennél büszkébbek voltak a köztársaságukra. Így hát mikor Belleában utcára vonult a nép, és harcba szállt az ifjú király ellen, mindenki a megsegítésüket kezdte követelni.

– Háborút! – mondta a nép.

– Háborút! – mondták a papok.

– Háborút! – mondták a kereskedőbárók, és elköszöntek Erdicotól.

Az pedig, hogy a Villámok Városának forradalmát vérbe fojtották, csak még jobban feltüzelte a nemzeti érzületet, és hosszú árnyékháborúval kecsegtetett, ami főleg a báróknak tetszett. Vergillico szövetséget ígért a köztársaságokkal: Aporral, Tillarisszal, Ortflummal, Begnetivel és még az Eltarod túloldalán lévő, elérhetetlen Uslummal is, hogy megbüntessék Belleát.

– Erdico polgármester úr, segíthetek? – kérdezte valaki.

Erdico felkapta a fejét. Egyedül maradt a templomban, csak a pap állt mellette.

– Nem tudsz, atyám – mondta a csuhásnak, majd tekintete a három szemre tévedt az ablakban. Vajon tényleg figyelnek?

– Szerintem meg igen – mondta a plébános, és ruhájának egy mély bugyrából egy levelet kanyarított elő, amit Erdico kezébe nyomott. Neki még a szívverése is elállt egy pillanatra. Wilwarin vagy tíz éve nem írt!

– Vitan – mondta remegő hangon.

– Vitan – biccentett a pap, majd odébbállt.

Sebesen feltörte a zöld pecsétet. Keze úgy remegett, hogy el se tudta olvasni a papírra kapart cirádás betűket. Le kellett tennie a padra.

Drága Barátom!

Hallottam, hogy indulsz a választásokon, és ilyenkor egy jól időzített hírnél nem remélhetsz jobb szövetségest.

Nem is húzom az időt, mert még megelőz valaki: Baramira forrong. Nem meri senki kimondani, de mindenki tudja: uralkodóink már nem barátnők többé.

Nem tudom, mit tehetsz most, de tedd, amit tudsz, mert a Tüzek már nem égnek soká.

A Szentek legyenek veled!

Doran

Erdicoval megfordult a világ. A levelet gondosan összehajtogatva egyik zsebébe rejtette. Nagyon izgatott lett, mert tudta, hogy megkapta a kulcsot a győzelemhez.

Azok a rohadt bárók megkapják a háborújukat. Pont az ellentétes irányba kell ugyan menniük, de olcsóbb lesz a szállítás.