Doran Wilwarin nyugtalanul ébredt fel. Valami szörnyűt álmodott, de a nagy részére már nem emlékezett. A tenger szerepelt benne… talán szökőár volt? Az biztos, hogy nem ebben a városban történt, mivel ez eléggé távol van minden tengertől.

Kinézett az ablakon. Odakint még sötétség honolt – egész Baramira békésen szunyókált. Vagyis annyira békésen nem. Hiába lakták csupán pár ezren, nem volt olyan órája a városnak, amikor ne lett volna valami összetűzés. Mindenki felfegyverezve jár az utcán, a jobb módúak még egy-két testőrt is fel tudnak bérelni, hogy azok megvédjék őket a nagyobb bandáktól, amik szerettek belekötni az emberekbe.

Doran kirázta a fejéből a rémálom foszlányait, és felvette a hétköznapi ruháját. Általában juhszőrből készült szőrmekabátot és bőrnadrágot viselt, néha pedig a nagy cilinderét is felvette, de ma nem tett így. A ruházatán is látszott, hogy nagyon gazdag, ezért sok pénz után sóvárgó csavargó és útonálló célpontjává vált, de fizetett testőrsége megvédte.

Odaült az íróasztalához, meggyújtott egy elfgyertyát (ő ezt is megengedte magának; az egyszerű gyertyák nagyon hamar elfogytak, nem érték meg a pénzt), és olvasni kezdett. A saját regényét olvasta, mivelhogy író volt.

A második fejezethez lapozott, ott kezdődött a történet. Itt azonban a főszereplője már bele is keveredett egy kalandba. Tudta, hogy nem kezdheti így a történetet; senki sem szerette az olvasói közül, ha rögtön a dolgok közepébe vág, így valami bevezető fejezetet kellett írnia. Csak azt nem tudta, mit. Megint elolvasta a második fejezetet, ahogy ezt tette az elmúlt hét minden egyes napján.

Egészen hajnalig olvasta a saját irományát, a könyv közepéig eljutott. Időközben felvett a szőrmekabát alá egy közepes vastagságú ruhadarabot, mivel még így is fázni kezdett. Nem épp a megfelelő szállást kapta, és pár lyukon keresztül besüvített a hideg, csípős szél.

Ez így nem járja – gondolta Doran, és elfújta az elfgyertyát. Pár óra alatt alig mélyült a viasz néhány ujjnyit. Talán nem is viaszból van, azért bírja olyan sokáig. Ezen nem töprengett tovább, inkább felpattant, és elhatározta, hogy körútra indul a városban. Nincs jobb idő és hely egy kiadós sétára, mint a hajnali Baramira. Az emberekből ihletet meríthet, és talán a hétköznapi unalmukból valahogy beleszőhet valamit az első fejezetébe, amiből még csak egy mondat volt meg. Boszorkányság bűze csapta meg az orrát.

ççç

Dalla Bellas hátrahőkölt. Sajnos portékáját már nem tudta megmenteni, a páncélos férfi egyenesen rázuhant az almás kosarára. A tömeg felhördült, és azonnal kiáltani kezdték átkaikat a bőrkabátos férfi felé, aki ellökte a katonát.

 – Na de, kérem! – sipította Dalla. – Térjen már észhez!

 – Maga csak ne üsse bele az orrát, paraszt – mordult rá a bőrkabátos fráter. Dalla ezen annyira megsértődött, hogy nem jutott szóhoz egy ideig. Ehelyett inkább nézte, ahogy a páncélos talpra kecmereg, és előhúzza a kardját. Haragosan lecsapta a sisakja rostélyát, és megindult a bőrkabátos felé.

 – Ne félj, Rozzo, segítünk – mondta egy fürge legény, és azonnal a bőrkabátos előtt termett, kezében egy görbe szablyával, kivédve a páncélos lovag első csapását. Egy társa is megjelent, szintén szablyával a kezében, majd maga Rozzo is beszállt a küzdelembe. És lássanak csodát, nála is szablya van.

Dalla körülnézett. A téren sok feldühödött ember volt, sokféle színben. A két meghatározó szín a két uralkodónő pirosa és narancssárgája volt (narancssárga páncélban volt a lovag is), de volt ott szürke meg kék is. Mit keresnek itt Bemó és Farar hívei? Ahogy a nő észrevette, buzdították a küzdelmet, de végül is ezt csinálta a többi ember is. Őrülten kiáltoztak a harcolóknak; az egyiknek sértéseket, a másiknak bíztatást, de azt is úgy, hogy lehetőleg minél több trágár szót mondjanak ki. Dalla nem értette őket ilyen szempontból.

Ahogy harcoltak, eszébe jutott a gyerekkora, ahol soha egy csúnya szó sem hagyta el senkinek a száját, aki a közelében volt. Három szolgálólánya mindig nagy kedvességgel beszéltek vele, ahogy a szülei és nagyszülei is. Unokatestvéreivel lakott együtt Varit városában, ahol nagy volt a gazdagság. Még most is ott lehetne, ha az apja nem vezette volna be azt az értelmetlen szabályt, hogy minden gyermekének egy évig kereskedőnek kell lennie, mivel egyszer ő is erre kényszerült. Ezért száműzte a feleségét, a lányát, a testvéreit, és azoknak gyerekeit is. A kis Clort nem, őt majd pár év múlva küldi el az útjára.

Utálta a káromkodást, de Baramirában már kezdett hozzászokni. Már kilenc hónapja volt itt, az egy tucatból összesen tíz telt el. Az első hónapban ékszerekkel és egyéb drága árukkal kereskedett, meg is gazdagodott hamar – elgondolkozott, visszamenjen-e az apjához, miután vége az évnek –, még testőröket is tudott bérelni, akik idővel jó barátaivá váltak. Azonban Aporban kirabolta az ottani nagyhatalom, mivel valamiért nem nézték jó szemmel a tevékenységét. A megmaradt pénzével ideutazott. Egy hónap alatt beilleszkedett az itteni rendszerbe, megtanulta, kik a rendesek, mik a politikai viszonyok, és egészen belejött a kereskedelembe.

A küzdelem elfajult. Már nem csak a lovag és a kettő – időközben az egyik meghalt – csavargó harcolt, hanem beszállt három szürke és négy narancssárga is, kisegítendő a társukat. A tehetetlen emberek, akiknél nem volt fegyver, vagy ijedeztek, vagy átkokat harsogtak az egyik félnek. Lassan már nem lehetett eldönteni, hogy ki kivel van, annyira nagy volt a felfordulás. Dalla minél messzebb akart kerülni. Elszaladt a Két Királynő Tüze felé, de hat piros ruhás lovagba botlott, és a hátára esett.

Azok könyörtelenül mindenkit félrelöktek, és a küzdelem magja felé indultak. Ott még mindig élt az egészet kiváltó narancslovag, de már nagyon kimerült volt. Egy hatalmas lökéssel a bőrkabátos leküldte a földre, és utána sétált, szépen lassan. Nem sietett, a „szövetségesei” megvédik a többiektől. Dalla csak nézte, ahogy szadista mosolyra húzódik a szája, és felemeli a szablyáját. Pechére a lovag már talpon volt, és egy pörgéssel nagyot lendített a kardjával, hogy oldalról mérhessen rá csapást. Valamit azonban ő sem vett észre. Mögötte volt az egyik piros páncélos, akit így véletlenül félbevágott. Na, ez pech – gondolta Dalla. Most már kíváncsi volt a következményekre.

Hátrébb lépett, mivel néhány röhejesen hahotázó ork előretolakodott. Milyen színes város. Közel került a Két Királynő Tüzéhez, a hátán érezte már a lángok melegítését. A tüzet mindig égve kell tartani, különben a békének vége, ez volt Bara királynő követelménye, míg Mira királynőé az, hogy nem szabad egymás ellen fordulnia a katonáinknak. Róluk lett újra elnevezve ez a város, azelőtt simán csak Városkának hívták, legalábbis Dalla valami ilyesmit hallott.

Most egyre több ember (és egyéb lény) gyülekezett a téren. Baramira fele legalább itt volt, a Két Királynő Tüze körül, hogy lássák, mi lesz abból, hogy egy narancssárga (ami Mira színe volt) megölte Bara egyik lovagját. Mindenki tudta, hogy a béke tényleges béke volt; már több éve nem volt semmilyen csata Bara és Mira között, ami a város feletti irányításért folyt volna, mivel a királynők betartottak minden közösen hozott egyezményt. Közösen uralkodtak, közösen kormányoztak, és közösen hoztak törvényeket is. Haláluk után is úgy tervezték, hogy közösen fogják uralni az utódaik a várost, és majd a megfelelő vonalon egyesítik családjukat. Hát, az még odébb lesz.

Dalla már nem hallott semmit, annyira nyüzsgött a tömeg, és annyira hangosan sercegett a tűz. Így csak a szemére tudott hagyatkozni. Eléggé kimagaslott a tömegből, csak a kyrek értek a nyomába, de belőlük Baramirában nem sokat látott.

A piros őrök leszúrták a narancssárga lovagot, majd a bőrkabátost is, és annak csatlósait, akik már inkább menekülni próbáltak. Az egyik piros lovag visszatért a Két Királynő Tüzéhez, és fellépett a Két Királynő Emelvényére. Szólni készült.

 – Baramira lakói! Menjetek a házatokba! Senkinek ne mondjátok el, amit az imént láttatok, különben felkötünk titeket a Két Királynő Bitójára! – az adott irányba mutatott, ahol most is lógott egy hulla. Az már reggel óta ott van. Biztos találkozott bőrkabátos Rozzóval. – Bemó hívei! – szólt a szürke ruhásokhoz, akik teljes gyűlölettel néztek rá, mivel az imént nyírták ki pár társukat. Én is morcos lennék. – Ha megpróbáltok bosszút állni rajtunk, Bara királynő előtt fogtok felelni tetteitekért, mert a katonáitok rendet bontottak, és bevonták a lakosságot is.

 – Ez nem is így történt!

 – De igen, így történt! – döntötte el a vitát a lovag. Neki joga volt „megváltoztatni” a történéseket, elvégre a királynő katonája volt. – És most mindenkit áldjon meg a Két Királynő!

– És a Három Szent! – kiabálta egy narancssárga a tömegből.

– És a Három Szent… – forgatta a szemét a katona, és lelépett a pódiumról. Elsietett, nyilván a Két Királynő Palotájába.

A tömeg azonnal sustorogni, meg beszélgetni kezdett, mindenki az éppen ott lévő társával vagy testőrével.

 – Ha ezt Mira királynő megtudja… – csóválta fejét feszülten egy szőrmekabátos férfi. – Tuti csetepaté lesz itt.

 – Nem, mivel Bara királynő katonáját is megölte. Megérdemelte a halált – bölcselkedett egy öregember, akit Dalla bolondnak tartott, mivel egyszer el akarta adni neki a saját áruját, mielőtt megvette volna.

 – Az nem számít – csóválta a fejét az előző fiatalember. – Mindketten meghaltak. Ezt a két királynő nem egyenlőként fogja értelmezni, hanem veszteségként. Mindketten.

 – Akkor valakinek beszélnie kellene velük – javasolta Dalla. Nem volt szokta beleszólni a nép hangos beszélgetéseibe – ami ebben a városban egész gyakori volt –, de most úgy érezte, muszáj. Hiába volt már itt kilenc hónapja, még mindig felkavarta, ha halált látott.

 – Például neked? – vonta fel a szemöldökét a szőrmekabátos alak, és közelebb lépett. Két testőre követte őt. Dalla nem rémült meg tőle, hiába tűnt gazdagnak.

 – Például neked – mutatott rá Dalla. – Rád biztosan hallgatnak.

 – Ugyan, miért hallgatnának egy íróra? – nevetett fel a férfi.

 – Író vagy?

 – Igen. Éppen ötletet kerestem a regényem kezdetére, erre ebbe botlottam. – Körülnézett.

 – Miről fog szólni a regényed? – Dalla imádta a művészeket, Kira nevű unokatestvérével mindig bújták a könyveket, és néhány festményt is be tudtak gyűjteni maguktól, a szüleik segítsége nélkül.

 – Háborúról. Vérről. Boszorkányságról.

 – Akkor kezdődhetne úgy, mint ez a mai csetepaté – mutatott körbe Dalla. – Mivel ez is a kezdete valaminek. Talán épp egy háborúnak. És ha ügyes vagy, egy kis boszorkánymágiát is belevihetsz.

 – Nem is rossz ötlet. Mi a neved?

 – Dalla Bellas.

 – Köszönöm az ötletet, Dalla Bellas – a férfi erősen megszorította a kezét, mintha nem tudná, hogy nőből van. – Én Doran Wilwarin vagyok.

 – Örvendek – felelte kurtán a lány. Körülnézett. Egy-két csapat lovagot látott ide-oda masírozni. – Hamarosan elalszik a Két Királynő Tüze. És újra egyvalaki fog uralkodni Baramirán. Ha ugyan ez lesz a neve a városnak.

A férfi baljóslatúan belenézett a szemébe, és komoran bólintott.